Hvár, negyedik rész: 

Indulunk tovább. Azaz, csak indulnánk. A motor nem indul. Nagyszerű! Brusje már messze, a forgalom az úton nulla. Itt vagyunk egy gyönyörű helyen, ahová vágytunk, és most, hogy nem tudunk tovább menni, mindjárt menekülnénk. Furcsa az emberi természet.

Nincs nálunk semmi. Még víz se. Hülye „autós" turisták vagyunk, akik el sem tudják képzelni már, hogy valami közbe jöhet. Mi legyen? Álljak neki megkeresni, hogy mi a baja? Nincs hozzá még egy villáskulcs se. Végre jön egy robogó. Leintjük őket. Egy francia pár, angolul alig beszélnek. Mindegy, ők is turisták, biztos nem értenek a motorokhoz. Azért ha nehezen is, de elmagyarázzák, hogy húzzam be a kéziféket, amikor indítani akarom. A motor azonnal indul. Mekkora blamázs! Ez egy kis automata-váltós robogó azért, hogy még a műszaki analfabéták is el tudják vezetni. Tizenéves koromban éjjel-nappal motoroztam, milliószor szétszedtem és összeraktam a járgányt. Itt meg a bolondbiztos motort nem tudtam elindítani. Ráadásul az autóm is automata váltós, tehát a legtermészetesebb, hogy a féket nyomni kell, ha el akarom a indítani. Még jó, hogy nem álltam neki a motort szétszedni. Hát ez lesz az a másik pillanat, ami eszembe fog jutni Hvárról.

Ismét az északi parton haladunk. Alattunk Stari Grad mélyen benyúló öble. Az öbölben jachtok, hófehér vitorlások. Elhaladunk a Hvár felől bejövő „új" út felett. Kiderül, hogy az egy alagúton keresztül köti össze a két várost. Ezért nem lett volna jó tehát, ha azon jövünk! Jól feltorlasztottuk volna az autókat az alagútban. Nem sokkal később már Stari Gradban vagyunk. A város a mélyen, hosszan benyúló öböl végén fekszik. Leparkolunk a belvárosban. A többi leállított robogó között ott látjuk a bennünket kisegítő francia pár robogóját is. Pár méterrel odébb találkozunk is velük. Mosolyogva köszöntjük egymást, mint jó ismerősök.

Stari Grad. Ismét egy gyönyörű kis dalmát város. Szépen karban tartott, vagy felújított kőházak töltik ki a völgyet. Az, hogy ilyen szűk öbölben helyezkedik el, különös bájt varázsol neki. Ennél talán a Brács szigeti Pucisca tetszett jobban a fekvése miatt. Amaz egy mélyen benyúló, szűk szájú, de öblös öbölben fekszik. A zárt katlanban az öböl vize pedig olyan, mintha tó lenne. A tükörsima vízben fürdő gyerekek zsivaja csak úgy visszhangzik a zárt öbölben. Körben pedig Dalmácia legfehérebb sziklájából épült házak előtt helyi idősek boroznak és vitatják meg a világpolitika aktuális kérdéseit. A Puciscán bányászott fehér kő, márvány olyan híres, hogy nem csak Itália szerte használták előszeretettel, de jutott belőle a washingtoni Fehér Házba is. Stari Gradba viszont biztos, hogy nem jutott belőle, az itteni köveknek inkább méz színük van, mint fehér.

Sétálunk a szűk sikátorokban és gyönyörködünk a velencei építészetben. Kiválasztunk egy kis pizzériát az egyik kis téren. A választás nem nehéz, ritkán ettem még rossz pizzát a szigeteken. Vajon otthon miért nem tudnak valami hasonlót sem készíteni?

Még bőven van időnk, ezért úgy döntünk, hogy az „út porát" lemossuk magunkról. Vissza a motorra és találomra elindulunk valamerre, amerre strandot sejtünk. Az öböl északi partján levő Arkad Hotel előtt telepedünk le. Bár még csak kora nyár van, a víz kifejezetten langyos. A szűk, zárt öbölben ezek szerint könnyen felmelegszik a tenger. Tömeg egyáltalán nincs, sőt, nekem úgy tűnik, inkább csak helyiek vannak körülöttünk. Még nem indult be a szezon.

A pihenés után ideje visszaindulni. Nem lenne jó, ha lekésnénk a katamaránt visszafelé. Még egy búcsú pillantás Stari Gradra fentről, aztán ismét a hegy másik oldalán találjuk magunkat. Megállunk még egy út széli standnál, ahol azért mi is beszerzünk egy kis üvegcse levendula olajat. Valahogy a levendula lepárló meglátogatása ki is ment a fejünkből. Anélkül is teljes volt a nap. Késő délután van, mire Hvárba visszaérünk. Keresek gyorsan egy benzinkutat. Még egy kis izgalom, hogy vajon mit kell ebbe a motorba tölteni, hisz elfelejtettem megkérdezni. A kutas azonban pontosan tudja. Épségen adjuk vissza a robogót a kölcsönzőbe, és ettől mind a ketten megkönnyebbülünk. Megúsztuk a kalandot mi is, a motor is. Végül is csak 45 km-t tettünk meg egész nap.

Még megfontoljuk, hogy felmásszunk-e a Spanyol Erődbe, de leszavazzuk. Jövünk mi még ide, ebben biztosak vagyunk. Sétával, kirakat-nézegetéssel ütjük el az időt, még belebotlunk a francia párba egyszer, s most már régi ismerősként üdvözöljük egymást. Ők is strandolással töltötték a délutánt, csak ők itt Hváron. Valamiért nem tetszett nekik. Közel 6 óra van, a katamarán kecsesen siklik be a kikötőbe, beállunk a sorba mi is. Gyanús lesz, hogy mindenkinél van jegy. Kezdek aggódni. Mielőtt sorra kerülnénk, még gyorsan megkérdezem a jegykezelő matrózt, hogy ugye lehet itt is jegyet venni? Nem, a Jadrolinija irodában kell. Hát az meg hol a fenében van? Rohanás vissza a főtérhez, szerencsére nincs nagy sor az irodánál. Megveszem a két jegyet és egy perc múlva már a fedélzeten vagyunk. A hajó még mindig nem indul, a turisták sorra szaladgálnak vissza a jegyirodába. Hogy miért nem lehet egységesen szabályozni valamit? Prigradicában meg lehetett venni a jegyet a fedélzeten, itt nem. Az utolsó embert is bevárjuk, és negyed hét után nem sokkal már hasítjuk is a vizet.

Prigradicában kikötve úgy érezzük hazaértünk, hiszen csak egy kis séta az apartmanig. Lám nem volt gond az egész nap eltöltésével. Úgy elrepült, mint egy pillanat. Otthon, a teraszon vacsorázva jókat nevetünk a motoros eseten. Nézzük, ahogy a nap belemerül a tengerbe és velünk szemközt, a most már ismerős Hvár szigete lassan homályba süllyed. Kigyúlnak a fények a szigeten és az égbolton is. Soha nem láttam még annyi csillagot, mint itt. Velünk szemben a Plocica világítótorony kacsingat felénk. Kinyitunk egy üveg helyi bort. Csak hogy teljes legyen a nap.