Hvár, harmadik rész: 

Szerpentinen ereszkedünk, majd kapaszkodunk ismét felfelé. Gyönyörű a látvány, fák hiányában korlátlan a kilátás. De van még valami, ami nem korlátozza a táj szépségének élvezetét. Nincs körülöttünk az autó karosszériája! De rég is éreztem ezt a szabadságot! Menetszél fújja az arcunkat, bőrünket bizsergetően tűzi a nap. Nem korlátozza szemünket tető, ablakkeret. A táj része vagyunk. Autóban ülve kicsit olyan, mintha tévét nézne az ember. Ül egy kényelmes fotelben és néz keresztül az üvegen. Úgy hozzászoktunk már az autóhoz, hogy el is felejtettük milyen szenzációs érzés biciklizni vagy motorozni. Ez valami olyan felszabadító érzés, mint mikor az ember leveszi a cipőjét, zokniját és mezítláb futásnak ered a tengerparti homokon. Ahhoz hasonlatos, mikor egy megfázás után végre az ember először kap szabadon levegőt. Újra Élek!

A mellettünk elhaladó robogósok integetnek és mosolyognak ránk. Ők is azt érzik, amit mi. Boldogok.

A szerpentinek után felérve a dombtetőre Brusjébe érünk. Hát eddig vagy ha 10 levendula-bokrot láttunk. A városka nem mutatja prosperitás nyomát. Régi, csúnyácska kőházak szegélyezik az utat, az út szélén levendula-olajat árulnak. Talán majd visszafelé veszünk mi is.

A városkából kiérve aztán tátva marad a szánk.

Lila. Minden lila, amerre a szem ellát.

Csend van, csak robogónk zümmögése töri meg az idillt. Azonnal meg is kell állnunk. De a zümmögés csak folytatódik. Milliónyi méh döng körülöttünk. Mintha egy méhkas belsejében lennénk.

És ez az illat! Leírhatatlan.

Érzékszerveink pillanatokon belül túlcsordulnak.

Az egész domboldalt teljes virágzásban levő levendula bokor takaró fedi. Az egész hátterét a tenger szolgáltatja, kontrasztot pedig a levendula-mezőből mindenhol kimagasló hófehér sziklák adják.

Provance-i képeken szépen sorba-ültetett levendula bokrokat lehet látni. Az itteni táj hasonló termesztésre nem alkalmas. Itt egyszerűen minden talpalatnyi helyen, ahol gyökeret tud ereszteni, levendula nő. Minden kis sziklák közötti résből lila virágzat kandikál ki. Ez az összevisszaság a természetesség báját kölcsönzi a látványnak.

Videózunk, fényképezünk és nagyokat szippantunk a levegőből. Próbáljuk a látványt és a teljes élményt elraktározni télire. Ilyenkor meg szoktunk állni egy pillanatra, és megbeszéljük, hogy na, ez lesz az a pillanat, amire vissza akarunk majd emlékezni télen. Tudatosan rögzítjük magunkban. Ezek örökre megmaradnak. Mind a ketten erre fogunk gondolni, ha azt a szót, hogy Hvár, meghalljuk.

Folytatjuk utunkat Stari Grad felé. A levendula mező eltűnik, és ismét csak szétszórt levendula-bokrokat lehet látni, majd feltűnik egy-egy kisebb és szabályosabb levendula-ültetvény is. Az út most a változatosság kedvéért a déli parton halad. Itt sincsenek fák, alattunk meredek hegyoldal. Párom a hátam mögött ülve menet közben próbál videózni. A kilátás megint olyan lélegzetelállító, hogy muszáj megint megállnunk. Videózunk és fényképezünk, majd megint videózunk.