negyedik rész

Egy órát töltünk a városban és indulunk tovább. Az igazi hegyek most jönnek még csak. Előbb 1500 méter körüli hegycsúcsok tűnnek fel, majd a 2100 m magas Vranica hófödte csúcsa is megjelenik. Lent a völgyben harminc fok fent pedig hó. Júniusban. Ez itt a balkán Svájca. Szerpentineken fel és szerpentineken le. Viszonylag gyér a forgalom és a települések is viszonylag ritkák errefelé. Az egyetlen komoly nehézséget az jelenti országszerte, hogy a települések nem olyan zárt beépítésűek mind odahaza, hanem a házak szétszórtan állnak. Ezért előfordul gyakran, hogy miután az ember elhagyta a falu utolsónak vélt házát, 5 kilométer múlva lesz csak kitéve a település végét jelző tábla. Ebből sok gyorshajtási probléma adódik, hiszen nagyon kell figyelni végig, honnantól kezdve lehet gyorsítani. Rendőrök pedig mindenhol jelen vannak és mérnek, büntetnek. Nem is igen hajt gyorsan senki. Nekem valahogy mindig 62-65 km/h átlagsebesség jön ki bármelyik útvonalat is választom Boszniában.

A 2000 méter magas hegyek hágóin keresztül átkelünk a vízválasztón. A hegyektől északra minden folyó északra folyik és így a Verbász és a Boszna is a Szávába, az pedig a Dunába ömlik és végül a Fekete tengert éri el. A déli oldalon viszont minden folyó a Neretvába folyik, amely Plocénál éri el az Adriai tengert. Vicces elgondolni, hogy valamelyik itteni hegycsúcs megolvadt havának víze kis véletlen folytán vagy a Fekete tengerbe, vagy az Adriába kerül, attól függően, hogy a vízcsepp dél felé, vagy észak felé veszi az irányt.

Mi mindenestre eldöntöttük, hogy dél felé megyünk, így Jablanicánál meg is találjuk a Neretvát. Jól ismerem a folyót, ismerősként köszöntjük egymást. Leírhatatlan zöld színe visszatükrözi a kopár sziklák képét. Az út a folyó jobb partján vezet, az út mellett éttermek káprázatos panorámával. Az étterem előtt szabadtéri sütőben forognak a nyársra húzott egész bárányok. A nyársat a hegyről lezúduló víz által meghajtott lapátkerék forgatja. Mint mindig, most is megbeszéljük párommal, hogy egyszer majd megállunk itt ebédelni. Ez valószínűleg soha nem fog bekövetkezni, mert még messze van a tengerpart és mi mindig sietünk.

A Neretva völgye is összeszűkül, kanyonná alakul. Soha nem tudok betelni a folyó és a szoros látványával. A folyó vize lelassul. Tulajdonképpen ezen a szakaszon már nem is folyó, mert duzzasztógátakkal feltorlasztották vizét, mely így most tavak láncolatát alkotja. A mai napig azt gondoltam, hogy a gyerekkoromból megmaradt emlékeim a völgy elárasztott részéből származnak, hiszen a korábbi út a folyó szintjén, közvetlenül mellette haladt. Ma az, az út víz alatt van. Örülök, hogy emlékeim helyszíne nem veszett el a víz alatt, hanem a Orbász őrzi őket.

A hegyek ismét szétnyílnak és megszelídülnek. A nagyi most először jár ezen a vidéken én pedig örömmel mutatom meg neki rejtett kincseit. Úgy látom az eddig látottak is nagyon tetszettek neki. Az egész napos vezetéstől elcsigázottan érjük el Mosztárt. Végre! Ez az egyik legkedvesebb városom. Ha valaki csak elsiet a város mellett a tenger felé, nem hiszem hogy érdemesnek tartaná a meglátogatásra. A látvány inkább lehangoló, hiszen az út melletti házak kertjeiben sorjázó sírok kopjafái kevés embert csábítanak. A város ostroma alatt bizony nem volt hol elföldelni a halottakat, mint a házak közötti konyhakertben. A várost a Neretva szeli ketté, innenső fele a bosnyák (muszlim) a túlsó a horvát, amit egyébként a túloldali domb tetején felállított hatalmas kőkereszt is jelez. Szállásunk az innenső, bosnyák oldalon található. Van némi fenntartásom.